Eljegyzésünk története
A
reformáció 500. emlékévében útjára indított díszkötéses „vándorbiblia” 2017. szeptember 5-én érkezett meg a Bárándi Református Egyházközséghez. Ennek alkalmából kért fel Domahidi Péter lelkész úr, hogy színesítsem eme ünnepi alkalmat látványkoncertemmel. De ami a hangverseny után történt, az százakat meglepetésként ért…
Kilenc évvel ezelőtt, a tardonai református templomban megrendezett koncertemen pillantottuk meg egymást legelőször Párommal. Ott kezdődött minden, s hasonló környezetben szerettem volna kerek egésszé tenni kapcsolatunkat. Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki mindent megtesz azért, hogy Társa a maximumot hozhassa ki magából, s azon szerencsés emberek között vagyok, aki rátalált egy ilyen nőre.
Minden hangversenyemre elkísér, hogy segítse az előkészületeket, így nem volt egyszerű elrejteni az autóban a neki szánt eljegyzési gyűrűt. Végül találtam egy kis rejtett rekeszt a csomagtartóban, de álmomban sem gondoltam, hogy az ott található, soha nem használt csavarhúzóra szükség lesz a templomban, mert az egyik karzati katedrális hangfalam elhelyezését akadályozta egy polc. Zavaromban alig jutott eszembe valami feladat, amivel elterelhetem egy kis időre Párom figyelmét, nehogy észrevegye, mi készülődik a háttérben. Így végül a neki szánt gyűrűt is sikerült eldugnom hangszerem padjának kottatartó rekeszébe, s ismét fellélegezhettem, hogy minden a terv szerint halad.
Minden idegszálamra szükségem volt a koncerten, mert nehéz volt attól a gondolattól elfüggetleníteni, hogy ha Isten is úgy akarja, egy menyasszonnyal távozhatok a templomból. A közönség nagyon hálás, lelkes emberekből állt, folyamatos vastapsukból, s érdeklődő, elismerő tekintetükből annyi energia áradt, amely nagyban megkönnyítette dolgom.
Szüleimnek, akiknek éppen aznap volt a házassági évfordulójuk, a lehető legjobb helyet igyekeztem lefoglalni ahhoz, hogy testközelből láthassák és videózhassák azt a pillanatot, amikor hangversenyem végén, az elcsendesült tapsvihar után kihívom a Párom, hogy Isten és százak előtt elmondjam neki iránta érzett érzéseim, s végül letérdelve feltegyem neki a kérdést:
„Megtisztelnél azzal, hogy ezentúl menyasszonyomként, majd feleségemként állsz mellettem?”
Mindenki örömére elhangzott a várva várt „Igen!” válasz, amely után a beavatottak nagyon kedves emlékekkel, ajándékokkal árasztottak el minket, a templom kapuban pedig minden jelenlévőnek volt hozzánk egy kedves gondolata. Mindketten elmondhatjuk, hogy egy életre szóló élményben volt aznap részünk, amelyre mindig emlékeztetni fog bennünket a Menyasszonyom ujján csillogó köves gyűrű.
